Három éve elnöke, vezetője dr. Such György a Magyar Rádiónak. Jogi helyzete három éve bizonytalan. „Megválasztása” után a Magyar Rádió Kuratóriumának egyik-másik tagja jogorvoslatért fordult az Ügyészséghez, a Cégbírósághoz és a Fővárosi Bírósághoz. A reménybeli felperesek megalapozatlannak tartották dr. Such György elnöki „kinevezését”. A Cégbíróság, illetve az Ügyészség – ugyancsak az illetékesség hiánya következtében – visszautasította a feljelentést, a Fővárosi Bíróság viszont foglalkozott az üggyel és megállapította, hogy a kuratórium tagjai nem perképesek, perbe csak a kuratórium elnöke vagy a felügyelő bizottság indíthat eljárást. Lényegében ez az ítélet született az elsőfokú majd a másodfokú tárgyaláson, majd három év után a Legfelsőbb Bíróság elé került a Magyar Rádió elnökének ügye. Hogy mikor lesz ebből tárgyalás és döntés, senki nem tudja, tehát dr. Such György elnöki pozíciója és kinevezése enyhén szólva gyenge lábakon áll.

A felvetés történelmi előzményei

79 évvel vagyunk a trianoni békediktátum után, amely Magyarországot öt részre amputálta, és szétajándékozta a környező nemzeteknek, köztük a sosem volt fantomállamnak, Jugoszláviának. Többszázezres színmagyar népesség, és az ezeréves haza déli vármegyéi Jugoszlávia integráns részének nyilvánítattak és szerb regnálás alá kerültek. 52 évvel vagyunk a trianoni békediktátumot megerősítő párizsi békediktátum után. 19 évvel vagyunk a szerb soviniszta diktátor, Tito halála után, akinek politikai áldásával 40.000 délvidéki magyart öltek meg szerb partizánok a világháborút követően. Alighogy meghalt a vezér, a birodalom recsegni kezdett. 10 évvel vagyunk a magyar rendszerváltozás után. A megosztott Németország egyesült. 9 évvel vagyunk az elhíresült Kalasnyikov-ügy után: az Antall-kormány jelentős mennyiségű géppisztolyt adott el a szerb dominancia alól szabadulni szándékozó horvát katonai erőknek. Jugoszlávia, a mesterségesen összekalapált, életképtelen államalakulat szétesése elkezdődött, tagállamai fegyvert fogtak egymásra, bejelentették igényüket a függetlenségre, saját nemzeti sorsuk saját irányítására.

Ami most van, az már valami egészen új. Nem a korábbi állapot romlása, nem a megszokott értékek deficite, nem útvesztés, hanem egy saját öntörvényei szerint működő hatalmi entitás. Nem a múltra alapozódik, attól teljesen elszakadt. A romlás egy korábbi tökéletességet feltételez, a deficit egy azt megelőző értékerőt, az útvesztés pedig célt és irányt.

Magyarországon ritkán használjuk ezt a latin eredetű szót, talán nem is mindenki érti, hogy bővülést, kiterjedést, nagyítást, felerősödést, kiszélesülést jelent. Ami amplifikálódik, az terjed és nő, nagyjából úgy, mint napjainkban az új influenza világkarrierje, vagy úgy, mint néhány beteg ember rögeszméje. Nem véletlen, hogy a jungi pszichológiának is alapfogalmai közé sorolandó az érzelmi amplifikálódás. Természetesen én most nem az influenzáról és nem szomorú lelki betegségekről akarok beszélni: talán meglepő, de az immár tizenhárom éve elhíresült Tocsik Mártikáról, az élelmes jogásznőről ugrott be nekem ez a szó.

(A nyelvtörvény szobrának avatásán Duray Miklós beszéde, 2009. augusztus 30-án Csicsón.)

Nem szoktam kétségbe esni, másokat riogatni, de valóban kétségbeejtő, ha azt látjuk, hogy a történelmi Magyar Királyság területén élő, a legerősebb hungarus tudattal bíró nem magyar ajkú népnek, a szlovákoknak egy részét tudatos, tudatalatti és érzelmi kapcsolatában magyarellenessé, sőt magyargyűlölővé lehetett tenni. Az önállósulásra buzdító nemzettudatot a szlovákok jelentős részében az önismeret és a nemzeti kultúrához való kötődés helyett évtizedek óta, sőt több mint másfél évszázada fokozatosan a magyarellenesség tölti ki, amihez a politika által befolyásolt történelemszemlélet egy kitalált múltat is kapcsol. Ez a törekvés olyan mértékben érvényesülhet, amennyire a szlovák társadalom egy része ezt politikai célként fogadja el, és egy-egy politikai párt hatalmi becsvágya igazolásának tekinti. Az igyekezetük egyformán érvényesül a formálisan demokratikus, azaz a többpárti rendszerekben és a diktatúrákban is. Eredményességéhez azonban az is hozzájárul, ha a megtámadott közösség – esetünkben a magyarság számbeli kisebbségben élő része – nem tanúsít elegendő ellenállást.A magyargyűlölet felhőket súroló csúcsa volt az a félévtizednyi időszak a II. világháború utolsó évétől számítva – 1944 és 1949 között – amikor a magyarokat, az akkori Csehszlovákia területén hontalanná nyilvánították, megfosztották szülőföldjéhez való jogától, magánvagyonától, nyelvéhez és kultúrájához való jogától és az abban az időben, Európában szokásos emberi és szociális jogaitól. Ez a korszaka a magyarok üldözésének, amit Beneš elnök rendeletei fémjeleznek, semmiben sem különbözött a nácizmustól, hiszen koncentrációs táborok, és halálmenetek is jellemezték. Ez ma Szlovákiának a nemzeti és demokratikus forradalomként emlegetett múltja, ápolt öröksége. Ma, az Európai Unióban is, ezt a korszakot a szlovák parlament túlnyomó többsége által elfogadott határozat védelmezi.

Sajó András akadémikusnak az alkotmányokra vonatkozó megállapítása, miszerint „az esetek nagy többségében az emberi jogi listák felsorolása szinte semmi kívánnivalót nem hagy maga után” nehezen vitatatható igazság. De a figyelmeztetése is, miszerint „az érvényesítés és érvényesíthetőség annál inkább”. Ha kiindulópontot keresünk a zavaros helyzetre, ami a korszakváltás nyomán állt elő a Kárpát-medencében élő magyarok életében, nem is kell tovább kutatnunk. Magyarország szomszédjai, a pontosság igényével nevezzük őket kisantantnak, nemzetállamként kerültek be az EU-ba. Miután ezt a történelmi manővert sikeresen végrehajtották, megkezdték (vagy csak folytatják?) a Trianon után a területekkel birtokba vett magyar kisebbségi közösségek integrálását.

Anyai nagyapámat nem ismertem, anyám sem nagyon, mert még Ő is gyermek volt, amikor tüdőgyulladásban meghalt az apja. Egy kopott arckép maradt utána, és a családi legendáriumnak azon bizarr részlete, mely szerint éppen a születésnapján volt a temetése. Furcsa egybeesés. Miképpen furcsa az is, hogy nekem ezen a héten hirtelen eszembe jutott ez a tökéletesen – maradék és hiány nélkül – záródó kör, amely a születésnap és a temetés között elvileg mindig ott van. Csak nem mindig látható. A napokban a születésnapját, augusztus 20- át ünnepelni készülő nemzet – legalábbis annak gondolkodó, olvasó, tiszta tudatú része – temetett: Püski Sándort, a könyvest, a magyar gondolatok könyvvé születésének legnagyobb világra segítőjét temette. Egy olyan embert, akinek régóta nem volt, és bizton állítom, hogy jó ideig nem is lesz párja.

Két héttel ezelőtt egy igen érdekes politológiai elemzés jelent meg a Népszabadságban Domschitz Mátyás tollából. A politikai élet általános leépüléséről, hanyatlásáról, a társadalmi közbeszéd színvonalának és kulturáltságának visszaeséséről nyújt figyelemre méltó áttekintést.

Természetesen a rendszerváltozásra vonatkozik kérdésem, ugyanis a napokban újból belebotlottam a szomorú ténybe, mennyire kifogott velünk ez a látszólag pofonegyszerű fogalom: rendszerváltozás. Voltaképpen már az is téves közvélekedés, hogy egy húsz évvel ezelőtti dátumhoz, 1989-hez kötjük mindazt, amit a rendszerváltozás szó jelent, mondván, hogy a meggyűlölt és minden létező szempontból diszkreditálódott kommunista-szocialista- marxista-moszkovita pártállami rendszert az ország lerázta magáról, vagyis rendszert váltani óhajtott, és azok a személyek, akiknek vezetésével mindezt végbevitte, voltak a rendszerváltók.