Gyarmati Dezső 55 éve október 23-án kétszeresen is ünnepel, saját születésnapja mellett a forradalomra is emlékezik. A sors ajándékának tartja, hogy két évtizede már nyíltan beszélhet ötvenhatról, amely jelentősen megváltoztatta a háromszoros olimpiai bajnok életét is.
Kevesen tudják a Nemzet Sportolójáról, hogy 1927. október 23-án Miskolcon született, egy elveszett, megcsonkított Magyarországon, ahol gyerekkorában gazdasági válság nehezítette a családok megélhetését.
„Nem egy egyszerű világba érkeztem – emlékezik vissza Gyarmati Dezső. – A családunk Budán lakott, édesanyám szülei pedig Miskolcon éltek, s anyám hazament szülni. Nagyapámékat a Felvidékről telepítették ki, hosszú ideig a miskolci pályaudvaron húzták meg magukat egy vagonban. Apám nyomdász volt, amely szolid, de biztos megélhetést biztosított. Megrázó élményt jelentett számomra is a második világháború, a véres hó a pesti utcákon, halottak a Duna-parton. Kitörölhetetlen kép, amikor egy német katona ült a motorján, s amikor közel léptem hozzá, akkor vettem észre, hogy fejbe lőtték. Ahogy hozzá értem, lefordult a motorjáról.”
Gyarmati Dezső a háború után világklasszis vízilabdázó lett, és már olimpiai bajnokként készült 1956 őszén pályafutása második olimpiájára. A vízilabda-válogatott a budai Vörös Csillag Szállóban lakott, ott értesültek a játékosok arról, hogy Pesten kitört a forradalom.
„Idősebb barátaim óvtak attól, hogy részt vegyek a megmozdulásokban, de természetesen lementem a városba, s ott meneteltem a tömeggel a körúton – meséli Gyarmati Dezső. – Fantasztikus élmény volt, azóta sem éreztem olyan egységet, annyira egy irányba mozduló nemzeti összefogást. Később elmentem a Széna térre, segítettem a barátaimnak barikádot építeni. Aztán indulni kellett az olimpiára, amelyre úgy, abban a tudatban utaztunk el, hogy győzött a forradalom.”
A magyar csapat először a Prága melletti Nimburgba érkezett, ott megalakították a forradalmi bizottságot, melynek vezetői Iglói Mihály, Klics Ferenc és Gyarmati Dezső lettek. Az edzőtábor után két francia géppel repültek a melbourne-i olimpiára, a sportolók Bangkokban értesültek arról, hogy a szovjet katonák bevonultak Pestre, s elbukott a forradalom. Gyarmati Dezső egy Kossuth-címeres, gyászszalagos nemzeti zászlóval szállt ki a repülőgépből, és ez a felvétel bejárta az egész világsajtót.
„Amikor később ezért itthon megvertek, akkor sem bántam meg, hogy a melbourne-i érkezéskor a szívemre, s nem az eszemre hallgattam – mondja az egykori sportoló. – Tartoztam ezzel a forradalomban elesett honfitársaimnak. Háromszor állhattam az olimpiai dobogó tetején, fényképeztek ott is, de ez volt az egyik legfontosabb felvétel, amely rólam készült.”
Az újabb olimpiai győzelem után Gyarmati több társa is az Egyesült Államokba ment, de ő nem tartott velük, hanem hazajött. 1957 elején aztán utolérte őt a kádári számonkérés, a rendőrnyomozók nagyon megverték. Ezután hagyta el családjával hazáját, és Amerikában, majd Bécsben kezdett új életet. Olaszországban edzői állást is kapott, de egy év múlva hazatért.
„Az élet engem igazolt, ha kint maradunk, lehet, hogy gazdagabb lettem volna, de boldogabb biztos nem – gondolkodik el. – Amerikában a vízilabda nem olyan népszerű, ezért nem ismertek, de mint menekültnek, segítettek. Dolgoztam bankban, voltam cowboy egy farmon, de nagyon hiányzott a hazám. Itthon egy elkényeztetett olimpiai bajnok voltam, kint pedig egy senki. Hazatérésem után ugyan örökre eltiltottak a nemzetközi szerepléstől, de aztán még két olimpián is részt vehettem, s 1964-ben a harmadik aranyérmemet is a nyakamba akaszthattam Tokióban. Sőt, hetvenhatban szövetségi kapitányként is meghallgathattam a Himnuszt Montrealban. Ezeket a csodákat nem élhettem volna át, ha kint maradunk.”
A Nemzet Sportolója vasárnap ünnepli 84. születésnapját. Ugyan a járás már nehezére esik, de autót vezetni még tud.
„Ha nem kell vidékre mennem, akkor mindig a Corvin közi megemlékezésre szoktam elmenni ilyenkor – magyarázza Gyarmati Dezső. – Sajnos, a forradalmárok közül már egyre kevesebben élnek. A születésnapomat családi körben ünneplem. Feleségem, Bara Margit hat éve súlyos beteg. Én jól vagyok, csak a lábaim fájnak, már nehezemre esik lemenni az autómig. De nem panaszkodhatom, mert sok mindent átéltem és elértem az életben. A rendszerváltozás óta, ezt tegye idézőjelbe, sok erkölcsi elismerést kaptam. Pedig, amikor Melbourne-ben a zászlóra felkötöttem a gyászszalagot, erre nem számíthattam. Tiszta szívből tettem!”
Salánki Miklós
(Forrás: MHO)
