Vannak emberek, csoportok, típusok – Magyarországon különösen kimagasló számmal –, akiknek mindig igazuk van. Már az óvodában is nekik volt igazuk, amikor igényt tartottak a másik játékára, később az egyetemen, a munkahelyeken, és természetesen a bíróságokon is mindig javukra ítél Justicia. Nem feltétlenül azért, mert annyira okosak, sokkal inkább abból eredően, hogy az igazmondóak kasztjához tartoznak, mi által kizárt, hogy tévedjenek. Ugyanis a társadalmi játékszabályok szerint mindig az az igazság, amit ők mondanak, mely összefüggés eleve lehetetlenné teszi, hogy tévedjenek. Ha 10, 20 vagy 50 év elteltével a történelem mégis valami olyasféle tanúsággal szolgál, hogy netán tévedtek egykoron ebben vagy abban, azt sem szokás szimpla tévedésként adminisztrálni: rendkívül tanulságos lecke kell, hogy legyen – nekünk, az ostobáknak – az a lehetséges, bátor, elvi megközelítés, amely később – mások, mindig mások hibájából! – nem jött be ugyan, de akár be is jöhetett volna. (És ha így nézzük, tulajdonképpen nem is volt tévedés.) Az igazmondóak kasztjának egyik illusztris képviselője az a polihisztorkodó, „rendszerváltó” Bauer Tamás, aki nem csupán pártjának, a néhai SZDSZ-nek volt országgyűlési képviselője és elszánt ideológiai harcosa, de von Haus aus sem jött üres kézzel: annak a Bauer Miklós ávós alezredesnek a testi-lelki gyermeke, akinek szintén mindig mindenben igaza volt. A kétkedőknek elég belepillantaniuk a kedves papa, alias „körmös Bauer” alezredes vallatási jegyzőkönyveibe: a végén mindig győz az igazság, és megtudjuk, hogy hiába volt a kezdeti nagy tagadás, előkerült a moszkvai manikűrös készlet, azt követte a beismerés, vagyis az alezredes elvtárs gyanúja minden esetben jogi bizonyítást nyert.
Temperamentumos, jó humorú egyéniség volt a papa, aki egy zsák- és zsineg-nagykereskedő családból sprintelte ki magát és lett ügyvéd. (Igaz, élő ember még nem tudott információt adni sem diplomájának hollétéről, sem megszerzésének körülményeiről.) Karrierje csúcsát – akkoriban rengeteget hencegett is vele belügyi körökben – az az 1950 nyarán megejtett jogi fegyvertény jelentette, amikor annyira intranzigensen képviselte az igazságot, az azzal szembe nézni nem hajlandó Ries István igazságügy-miniszter vallatásán, hogy közben agyonverte. Elismert, sikeres ember lett a papa, de valahogy mégis konfliktusba keveredett elvtársaival, ami azokban az időkben nem volt praktikus. E zaklatott napok terméke a Rákosihoz írt levél, amelyből idézek:
„Kérem azonban, Rákosi elvtárs, ne értsen félre, én nem azért érzem magam a Párthoz tartozónak, mert a Pártban vannak még olyan személyek is, akiket inkább a becsvágy fűt, mint a lelkesedés a munkásosztály ügye iránt – nem! Én azért akarok a Párt tagja maradni, mert ugyanabból a különös anyagból vagyok gyúrva, mint a többi kommunista, és azért, mert egyszerűen nem tudok más lenni, mint kommunista, nem tudok másként élni, nem tudok máshová tartozni, mint a Párthoz, nem tudok másért élni, mint a Pártért.” Nem csodálkozhatunk rajta, hogy egy ilyen szép levél után megint csak győzött az igazság: a papa bűnei megbocsátást nyertek, helyzete konszolidálódott, egyre több időt és energiát fektethetett a kis Tamás nevelésébe, aki – a genetika alaptörvényei szerint – nyilván „ugyanabból a különös anyagból”, pártilag van gyúrva, mint a kedves papa volt. Hát ennyit a soha meg nem ingó atya, soha meg nem ingó csemetéjének gyermekkoráról és neveltetéséről. Bauer Tamás tehát nem ingott meg elvi kérdésekben, de mert maga a kommunizmus megingott, ugyan mit tehetett volna. Szabó Dezső kérdezte egyszer: mihez kezdhet egy víziló, ha kiszárad a tó? Bauer Tamás nem jött zavarba és hangadójává vált az antikommunista frázisok pártjának, az SZDSZ-nek. Nyilván úgy ítélte meg, hogy ő aztán egy minden kétségen felül hiteles arc lehet a kommunizmus börtönéből kikecmergő, a bukott rendszert leváltani akaró nemzet szemében. (Az egészben az a tragikomikus, hogy a nemzet egy része ezt be is ette.) Aztán persze a tántoríthatatlan igazmondó, bátor antikommunista szívvel-lélekkel támogatta az MSZP/SZDSZ-koalíció létrejöttét és azt a folyamatot, mely ezen koalíció átkozott kétszínűsége révén az országot soha nem látott mélységű gazdasági és morális romlásba lökte. Aztán a múlt héten, még ennél a türelmes, az igazsághoz konzekvensen ragaszkodó, haladó humanistánál is betelt a pohár: az Élet és Irodalomban felháborodva tiltakozott Sólyom László államfő azon – a mostani politikai állapotokat összefoglaló – kijelentése miatt, mely szerint „Ez így nem mehet tovább”. Bauer úr szerint ez ugyanis nyilvánvalóan ellenzéki, azaz fideszes vélemény, amit az államfőnek úgy kellene kerülnie, mint ördögnek a tömjénfüstöt. Bauer nem magán a helyzeten van kiakadva, hanem a tényen, hogy Sólyom kritizálni meri az igazság kasztjából valók dolgait:
„Aki a köztársasági elnöki tisztség betöltésére vállalkozik, annak tudomásul kell vennie az ilyen helyzetet”. Tudomásul venni, és nem kifogásolni! Mivel Sólyom ezt az alapszabályt felrúgta, maga idézte elő a súlyos verdiktet, amit Bauer Tamás volt bátor kimondani rá: megingott az államfő demokratikus elkötelezettsége. (Az antivilágban hasonló helyzetben ellenforradalmiságról, hazaárulásról, frakciózásról, klerikális reakcióról, rendszerellenes összeesküvésről, netán népellenes szervezkedésről csacsenolt volna a Bauer-holdudvar. Ma csupán „megingásról” van szó. Úgy tűnik, azért mégiscsak volt valami hozadéka a rendszerváltásnak.)
Kifejezetten sértő volna – főleg a köztársasági elnökre nézve –, ha én most elkezdeném őt „megvédeni” Bauer Miklós ávós alezredes fiának vádjaival szemben. Eszem ágában sincsen ilyen szarvas hibát elkövetni. Inkább érdemes lenne elgondolkoznunk a megingás fogalmának történelmi relációin. E fogalomról – okkal vagy ok nélkül – Talleyrand neve jutott eszembe. A templomok tornyán forgó szélkakast nyugodtan fel lehetne váltani Talleyrand arcképével. Eleinte XVI. Lajos hűséges szolgája, a forradalom alatt mint püspök a nemzetgyűlés tagja: ő javasolja az egyházi kiváltságok eltörlését. Robespierre hűséges diplomatája. Utána Napóleon külügyminisztere, majd annak bukása után újból a Bourbonokat szolgálja: ő lesz XVIII. Lajos diplomáciájának vezetője, és a bécsi Szent Szövetség tárgyalásain korábbi ellenségeivel (pl. I. Ferenc osztrák császár, I. Sándor orosz cár) immár szövetségesként, mint a francia királyság főtárgyalója, kemény viták után alkut köt. Ha volt ember Európa történetében, aki az elvtelenség, a gátlástalan, semmiféle erkölcsi vagy érzelmi láncot nem ismerő hatalmi váltások embere volt, akkor az Talleyrand. Ő lehetne tehát a „megingások” szimbóluma. Illetve… talán várjunk még egy kicsit ennek a kimondásával. A szélkakas ugyanis valójában a legkövetkezetesebb életelvet folytatja: mindig az aktuálisan fújó szél irányába áll be. Ebben nagyon következetes, megingás nélküli, igaz, ezt a következetességet nem díjazza az európai morál, mert bárhonnan nézzük is, alapvetően erkölcstelen. Talleyrand tehát nem védekezhet azzal, hogy ő következetesen elárult mindenkit, akit szolgált. Védekezhet viszont egy másik következetességgel, amit viszont Bauer Tamásnak elég nehéz lesz megértenie: hosszú diplomáciai szolgálata alatt mindig, mindig, a Bourbonok alatt, a forradalom alatt, Napóleon alatt, a Szent Szövetségben, aztán, mint londoni nagykövet csakis és kizárólag, kőkeményen és alkut nem ismerve a francia nemzeti érdekek legyőzhetetlen, megvesztegethetetlen képviselője volt! Igen, Talleyrand mint megvesztegethetetlen! Ebben az egyben ugyanis az volt. Ha Franciaországról volt szó, ott ő nem ismert sem tréfát, sem pardont. Nem véletlen, hogy a Bourbonoknak is, a forradalmároknak is, Napóleonnak is ő – csak ő – kellett, hogy tárgyaljon nevükben. Megfizették, bármennyit kért is, elnézték világi megingásait, megbocsátották emberi esendőségeit, mert egy valamiben nagyobb volt, mint ők: a haza érdekeinek diplomáciai képviseletében. Vajon Bauer Tamás magyarázó lábjegyzetek nélkül is képes megérteni mi az, hogy „haza”, mi a „haza érdeke”, netán beletörik a foga abba, hogy miféle csodabogár pártprojekt része lehet a haza érdekének védelme? Gyanítom, a kedves papa erről keveset mesélt neki elalvás előtt.
Szőcs Zoltán
