Meghalt a tapasztalat félistene, valóságos és egyetlen magyar Sziszifusza. Csak a népi írók néhányában és Móriczban volt meg a veleszületett és eltéphetetlen ragaszkodás a tényekhez, és ugyanakkor a mégishez és a csakazértishoz. A megtörténthez és a személyes és népi-nemzeti időben lefolytakhoz való feltétel nélküli odakötöttségnek az a foka, ami Fekete Gyulában mindent meghatározott, egyszersmind mérhetetlen, örök szenvedély is. Fekete Gyulában a sziszifuszi feladat a földművelő ember világszemléletébe volt beleoltva. Már maga ez a képtelenség is csak fokozta az író szenvedését. A föld, a nap, az eső és az önfenntartó munka kényszerű, engedelmes, de célszerű összekapcsolása és palántázás közben a szikla súlya – elviselhetetlen. Fekete Gyula célért küzdő ember volt, aki azonban mindenkor számításba vette földje állapotát, az ég üzeneteit és a rendelkezésére álló emberi erőt. Tudta, hogy a sors előbb áll a sorskérdésnél, és mégis minden mondatával a sorskérdés megoldásáért perelt. Ehhez nagy gondolkodónak kell lenni, nemcsak jó gazdának, parasztnak. Fekete Gyula közéleti írászata, publicisztikája tulajdonképpen egy sajátságos magyar filozófia, amelyet az apró kérdésekkel való foglalkozások, meg a nagy sorskérdésekkel való birkózások takarnak be és keltik azt az érzést, hogy ez mind csak aktualitás, tehát nem lehet filozófia. Pedig az. Egyszerű életfilozófia, közrendű filozófia, célszerű filozófia, de szükséges magyar filozófia. Fekete Gyula életét és munkásságát egy célnak rendelte alá: elérni a magyarság megmaradását. A tényeket számba véve, ezt két úton tartotta lehetségesnek elérni.
Ha az adva lévő politikát, akármilyen is az, rábeszéli, rászorítja, megtéríti, felvilágosítja, addig nyüstöli, ameddig kell, hogy nemzetmegtartó népesedéspolitikát folytasson és erre áldozzon és ugyanakkor a népben felébreszti a megmaradás igényét. Akkor is felébreszti ezt az igényt, ha minden más altatja. A hatvanas, hetvenes évek végét-elejét írtuk akkor, a politika olyan volt, amilyen, Kádári, Kádár-Aczél-i, gulyáskommunista, ötvenhat utáni, hol moszkovita, hol betegesen liberális, hazug és magyarellenes. De nem volt más. S Fekete Gyula nem azért fordult ehhez a politikához, mert ő is szocialista volt, mert ahogy ezek szocialisták voltak, úgy, úgy ő soha nem volt az, hanem azért, mert célszerű filozófusként látta, hogy ez van adva és eltávolítására nincs lehetőség. (Nem ez igazolódott 1990 után?) A nép felvilágosításához úgyszintén ennek a hatalomnak az engedélye kell, más út nincs. Sziszifusz pontosan látta, hogy kikkel van körülvéve. Tudta, hogy a saját „ötven huszárja” közül is többen a hatalomhoz való dörgölőzésnek fogják ítélni a célszerű lépéseit, szocialistaságát, ami egyébként legőszintébb belső meggyőződése is volt. Ifjúkora feledhetetlen élménye, előszöri megcsalatása, állhatatosságának forrása. És azt is tudta, hogy (nemzetellenes hatalom szemében mindig ellenség lesz és marad. Megtűrték, mert nem tudtak mit kezdeni vele, de első számú közellenség volt mindig és a változás után is az maradt. Fekete Gyula ridegségeit, szűkre vont szigorú tekintetét, minden léháskodás teljes hiányát, roppant takarékoskodását sokan a barátok közül is nehezen viselték és nem is értették. Mert egy szenvedéstörténetet meglátni a mindennapok mozgásában, a divatok és élvezetek arénájában igen nehéz. Pedig Fekete Gyula élete szenvedéstörténet. 1994. november 3-án ezt írta nekem, néhány nappal korábban közreadott nyílt levelemre válaszul, amelyben a Magyar Út Körök és a MIÉP támogatására szólítottam fel, és ezt kérdeztem: „ Van-e remény ennek az
összefogásnak nagy keretben való megteremtésére?” „Azért nem szerencsés az ezzel a kérdéssel indítás, mert azt sugalmazza, mintha a remény volna a cselekvéshez a kapaszkodó. Holott a reménynek itt legfeljebb is mellékszerep juthat: cselekvéseinket, felelősségérzetünket, kötelességtudásunkat ne a remény motiválja, hanem a tisztesség, a lelkiismeret. Ha szikrányi remény sem volna már, az sem mentesítene a cselekvés felelőssége, kötelessége alól.” Ekkor fogtam fel, értettem meg, hogy Fekete Gyula tragikusan pesszimista és szenvedő ember, aki mint Sziszifusz, reménytelenül görgeti felfelé a sziklát a hegyre, mert nem tehet mást. Akárhol gyűltünk össze, baráti család asztalánál, kocsmában, sátorponyva alatt, tüzeknél, Gyula falatozás előtt mindig kitette maga elé bicskáját, s amiből csak lehetett, azzal nyesett a szájába takarékos falatot. Sokáig ezt iróniával szemléltem, afféle Péterbácsiskodást véltem látni benne, de ez utána fentebb idézett mondat óta tudom, hogy ez belső parancs volt, folyamatos figyelmeztetés saját eredetére és Sziszifusz voltára, küldetésére. A remény feletti remény, hogy egyszer mégiscsak sikerülni fog. S a magyarság megmarad.
Csurka István
| < Előző | Következő > |
|---|
