A New York Timesban Paul Krugman sorozatot indított az Orbán-kormány ellen. A sorozat ötlete feltehetőleg Konrád Györgyben fogalmazódott meg először, de bizonyosak lehetünk benne, hogy Haraszti Miklós és Halmai Gábor is serénykednek a témaválasztásban. A társaság legaktívabb tagja Kim Lane Scheppele, egy amerikai jogászprofesszor asszony, aki az összehasonlító jogtudomány területén oktat, de pillanatnyilag elsődleges elfoglaltsága, hogy az Orbán-kormányt és Magyarországot ekézze. Most a Terrorelhárítási Központot és a parlamenti őrséget találta meg. A NYT-ban megjelent propagandacikk hemzseg a tárgyi tévedésektől és nemcsak Scheppellét, de Krugmant is komolytalanná teszi. Ettől még a magyarországi sajtó természetesen minden lehetséges alkalommal ismétli, hogy a NYT szerint a TEK Orbán magánhadserege és az amerikai olvasó előtt is megjelenik a kelet-európai titkosrendőrség nyomasztó képe.

Egykoron, a bűzös emlékezetű Csermanek-időkben az volt a szokásuk a pártfővezéreknek, hogy ki-kiszaladtak Moszkvába egymást följelenteni, ha a szovjet követségen tett sűrű látogatás már nem bizonyult elegendőnek a vetélytárs megfúrására. A kommunista mozgalom fővárosába persze nem lehetett üres kézzel menni. Nemcsak aktatáskát illett vinni teli dollárral, hanem olyan ajándékokat is, amiknek örül a keleties pompához szokott pártfogó. Ma más a módi. Ma nyugatra, sőt az óceánon túlra járnak följelenteni a kormányt a volt állampártiak, meg a magukat liberálisnak mondó ellenzékiek. Mert a cél akkor is az volt, ami ma: külsegítséggel kiütni a hatalomból a másikat. Akkor azt súgták fülbe Moszkvában az illetékes elvtársnak, hogy a másik revizionista, nem igazán szovjetbarát, gyanús kapcsolatai vannak a néppel, reformer, valamivel, amiben mi benne vagyunk, szemben áll, azaz anti… Ma mást kell világgá kürtölni a haza kormányáról, a kormányt alkotó pártról, annak egyes vezetőiről, mert annak a közegnek, amelyiknek a fülébe muzsikálják a feljelentést, más muzsika kell. A fő szólamok: nem demokratikus, nem liberális, kirekesztő nacionalista, soviniszta és végül antiszemita.

Joggal retteghetnek a magyar zsidók, írja Paul Lendvai a Der Standardban. Lendvai, ez az ÁVH-s és ügynökszerű múlttal rendelkező pesti zsidó, akit tulajdonképpen Aczél György bécsi kisujjának is tekinthetünk – mert jobb kéznek azért kissé ványadt –, mára teljesen érdektelenné vált. Mégis foglalkoznunk kell vele, ugyanis olyan időket élünk, hogy a pesti zsidósággal együtt a ’80-as évek figurái is reneszánszukat élik. Előbukkanak a ’80-as évek vége, ’90-es évek elejének programalkotói, megjelenik Jánosom Kisem és imígyen szól: Orbán rendszere nem visszafordíthatatlan.

A szerző tudja, hogy a cím  grammatikailag helytelen – de hát ha Kis Jánosban mindez így s együtt göndörödik?

A magyarországi balliberálisok központi lapjába, a Magyar Hírlap karácsonyi számába írta meg programadónak szánt cikkét Kis János, a baloldal fő teoretikusa s egyben legfőbb hatalombirtokosa. A cikk címe beszédes: RENDSZERVÁLTÁSTÓL KORMÁNYVÁLTÁSIG.

Kis János már a Beszélő szerkesztése idején hozzájutott az MSZMP KB PB titkos anyagaihoz. Kommunisták ma is vannak a kormányapparátusban: ma is rendelkezésére áll egy kulcslyuk, amelyen át ma is látja a kormányt manőverezés közben. Szavait tehát komolyan kell vennie a magyarságnak.

Kis János ha szól, idejében szól. Most Antall József halála, azaz a nemzeti oldalon lévő paktumtábor vezető nélkül maradása késztette parancskiadásra.

A tartalomból:

Csurka István: A járdaszegély mellett

Valami azt súgta, hogy a kocsmaajtó felé nézzen. Különben nem nagyon szeretett arra nézni, mert ha ezt az útszakaszt, ezt az italbolt előttit söpörte, és odanézett, mindig be is ment, s abból rendszerint valami baj származott: elvesztett valamit, nem fejezte be a munkáját estig sem, és az ellenőr megszidta, meg mindenféle más, rossz esemény, kellemetlenség, ami csak érhet egy magányos, öreg némbert, aki nagyon szereti a törkölypálinkát meg a többi italt. Most azonban más történt: a kocsmaajtón a kolléga lépett ki – „hogy is hívják?” –, aki a túloldalt, a nyolc kerületi oldalt söpri itt, vele párhuzamosan már jó néhány esztendeje. Nem volt részeg, mégis kicsit megtántorodott a szabad levegőn, a világosságban, s aztán megpillantva az öregasszonyt a piros-fehér csíkosban, egyenesen feléje tartott. Az megelőzte a megszólalással:

– Hányadik?

– Micsoda?

– Féldeci.

– Harmadik.

Megejtette az állát egy nyomatékosságot kifejező holdsarló ívű fordulattal.

– Hogy az istenbe?

A férfi nem válaszolt, csak állt előtte. Az öregasszony felegyenesedve, most már seprűjét az álló lapátnyél kiugró fogójának támasztotta.

– Talált valamit?

– Ja.

– Mit?

– Egy öngyújtót.

– Ezt a piszok szerencsét!

Gyűlölködve nézett rá.

– Nekem nem tud ilyen piszok szerencsém lenni.

A férfi lelépett a járdaszegély mellé. Nem érezte jól magát fent a járdán.

Öt idegen nyelven beszél, világbajnok, kétszeres olimpiai bajnok, volt a NOB alelnöke, nagykövet több országban és köztársasági elnök. Kedves, közvetlen, de visszafogott ember. Valamikor, amikor ez még szempont volt a társadalmi megítélésében, Schmitt Pált bizonyosan az úriemberek között tartották volna nyilván. Természetesen ma is talpig úriember, csakhogy ez mostanság nem sokat számít, az embereket vagyonuk, hatalmuk, ismertségük és egyéb jellemzőik alapján mérlegelik, de úri jellemük szerint szinte soha. Mostanság néhány jakhec teli pofával röhöghet, bekiabálhat, füttyöghet, amikor az Úriember beszél. Krúdy korában a nyikhajok pimasz viselkedését jelentős pofonok kísérték, ma esetleg a házelnök megjegyzése. Ma Schmitt Pál, Magyarország leköszönő, tiszteletre méltó elnöke kénytelen lemondani, mert jelleme, természete, úriembersége nem engedi meg, hogy leszálljon ehhez a mérhetetlenül aljas, mindenhonnét acsarkodó csürhéhez. Hogy a kanálisok népe ne támadhassa a kétharmad választotta Köztársasági Elnököt, tehát lemond.

Szerettem, tiszteltem? Egyik se igazán jó szó ide.

Bírtam.

Örültem, ha megláttam. Bírtam a darabjait, élveztem a társaságát. Morogtam rá, de nem restelltem beismerni, hogy megint és megint és újfent igaza van, lett, bejött, amit előre jelzett. Azt mondják most, hogy meghalt: egész élete merő szerepválság volt. Politikus, író, publicista? Soha egységesebb életmű, mert rend volt benne, a lelkében. Ezért lehetett támadhatatlan, noha mindig és minden irányból lőttek rá egész életében. Vagy visszalőttek. Oly mindegy. Írásai a Magyar Fórumban az új Magyarország történetének leghitelesebb krónikás darabjai. Azon tűnődöm most, halála hírét véve, hogy nem ő, ez a nagy magyar író volt-e az ezredforduló legokosabb embere a magyar politikai életben?

Alexa Károly

Szabó László Zsolt vendége 2008. szeptember 23-án a Pilinszky Kávéházban Csurka István

Az első részben Csurka István elmondta, hogyan is vált a népnemzeti ellenzék vezéralakjává, elemezte a monori találkozó következményeit, elmesélte, miért írták róla titkos jelentésben azt: nem a demokratikus ellenzék veszélyes igazán, hanem a Csurka. Felvázolta a lakiteleki találkozóra vezető utat és kiemelte, miért is volt fontos, hogy ott Pozsgay Imre megjelent.

A párttá alakulás idején egy új név tűnt fel az MDF vezető garnitúrájában, Antall Józsefé. Hogyan lett Antall József az MDF elnöke?

– Kétségtelen, nagyot hibáztunk. Mikor már nyilvánvaló volt, hogy választások jönnek, s ott szavazat többségre kell szert tennünk, attól tartottunk, hogy kiváló ügyvezető elnökünket, Bíró Zoltánt, egykori pártmúltja miatt (mert MSZMP tag volt, bár akkor már rég kizárták), megtámadja az ellenzék, amellyel már harcban álltunk. A sajtótól is megkapjuk a magunkét, amelyik nem rokonszenvezett túlságosan velünk, hogy tessék: már megint itt van egy, ahogy akkor mondták, „komonista” és elveszítjük a választást. Nyilván más befolyások is voltak, de tény, nem néztük meg jobban, kit választunk. Persze, egy író számára inkább lélektani finomságnak látszó dolog is közrejátszhat. Sokunk válláról – akik nehezen hagytuk volna abba az írói munkásságot, és azt, amit egész életünkben csináltunk, hiszen már akkor sem voltunk kimondottan fiatal emberek – levett valamennyi súlyt az a tudat, hogy egy megbízható, rátermett, a választásokon ígéretes személy veszi át a vezető szerepét. Inkább a magam nevében beszélek, bár én nem láttam magamban soha egy percig sem a pártelnököt vagy a miniszterelnököt. Én írásban gondolkodtam akkor is, és ilyen tekintetben beváltnak mondható volt Antall József, mert az utána következett kerekasztal tárgyalásokon, meg egyébként is jól szerepelt. Ez volt az első nagy hibánk. Abszolút melléfogás volt, hogy nem néztük meg jobban, hogy honnan jön, mit akar. Ennek a felelősségét nem lehet levetni. Ez megtörtént.

Magyarország 1990 utáni történetében még nem fordult elő, hogy hivatalban lévő kormány mellett ennyien kiálltak volna. Még nem fordult elő, hogy a március 15-i ünnepségen a hivatalban lévő miniszterelnök megtöltse a Kossuth teret és a környező utcákat. És még az sem fordult elő, hogy a hivatalban lévő miniszterelnök valódi, élettel telt, mozgósító és bizakodásra okot adó ünnepi beszédet mondjon.