A Széna térről indul október 23-án a Békemenet délután két órakor. A Civil Összefogás Fóruma (CÖF) által szervezett megmozdulás célja ismét az, hogy kiálljon a kormány és intézkedései mellett.

A cél a következő: térdre kényszeríteni a kormányt, de elsősorban a magyar gazdasági rendszert, hogy az egész magyar gazdaság áron alul kerüljön árverésre. Miután ez megtörtént, azok kezébe kerül a magyarság egész vagyona, azok lesznek a tulajdonosok – mégpedig a magántulajdon közösen kivívott szentsége alapján –, akik eddig vagy az elmúlt rendszer kinevezettjei voltak, vagy pedig messzi földről érkeznek vevőként. Így bezárul a kör: mert lehet, hogy pillanatnyilag ezután az átrendeződés után jobb ízű lesz az élet, a lencse, de a magyarság nagy népi tömegei előtt végleg becsapják a nemzetté válás kapuját.

Októberben fel szoktak szakadni a nagy hazugság ütötte sebek a magyar rendszertákolmányban. Különösen akkor válik zavarossá a helyzet, amikor a forradalmat gyilkosként letörő Kádár-rendszer utódai vannak kormányon. És most ezek vannak itt megint a nyakunkon. Az ünnep megrendezése, az emlékezés mindig a kormány kötelessége, de a posztkommunistáknak ez módfelett kényelmetlen. El kellene vegyülniük, ha nyilvános megemlékezéseket tartanak, a nép közé, akik között ott vannak a még élő sértett ötvenhatosok, és a mai szenvedők és kárvallottak.

Nem hiszem, hogy akármelyikőnk is pontosan meg tudná határozni, miért gyűltünk most itt össze. Összeverődésünkben sok a kimondhatatlan, a szorongásos lelki indíték, még beszélni is alig tudunk róla. Mintha valami nagy veszély fenyegetne bennünket személy szerint is, és együttesen is, mint magyarokat, és ennek a nagy vésznek az előrevetülő árnyéka rántana össze valami akolmelegbe. Mi ez a nagy veszély? Bénultabbak, kiütöttebbek és letaglózottabbak vagyunk, mint amennyire valós helyzetünk, lehetőségeink és képességeink szerint lennünk kellene.

Az igazi változás, amely valójában szemben állt volna az 1945 óta kialakult gyakorlattal, az lett volna, ha a magyar értelmiség hatalomból kiszorított népi gyökerű rétegei, az ötvenhatban kitaszított családok tagjai, a már csak szétszórtságban és félreállítottságban létező volt magyar középosztály megszerveződik, és végül eljut a hatalomig. Ehhez a nemzeti öntudat feltámadására lett volna szükség. Ha ebből épül fel a demokrácia, akkor azt alapvető változásnak érezhette volna a nép is. Ebben a nyolcvannyolc közepétől kilencven kora őszéig tartó szakaszban azonban finom cselekkel szembeállították a nemzetit a demokratával, és az utóbbit valami megfoghatatlan európaisághoz kötözték, elriasztva ezzel a közéleti szerepléstől a vidéki Magyarországot. Pesti ügy lett a dologból. Aki túlságosan magyar, népi, az nem eléggé demokratikus. Vagy egyáltalán nem az. Magyarnak lenni nem korszerű. A magyarság kevert nép, tehát jobb, ha nem is kísérletezik újrafogalmazódással, mert úgysem sikerülhet neki. A magyar elem nem lényeges, elmúlt felette az idő, most a „jött” értékek számítanak, azok kellenek Európának, a nagyvilágnak. (Persze, az idegen csak később lett „szép”, a választások után, előtte csak okos volt…)

A felszínen egészen más történt, mint a mélyben. A ’89-es költségvetés zárszámadása, amelyet ’90-ben már a szabadon választott Országgyűlésnek kellett volna elfogadni – lehet ám, hogy ez meg is történt, csak senki nem vette észre a sok zöldfülű képviselő közül –, rendkívül sajátságos adatokat tartalmazott. Az állami költségvetés egyéb kiadásai rovatban 2 milliárd 90 millió forintot fizettek ki a megváltozott munkaképességűek támogatása címén. Ez fölöttébb érdekes. Ez az összeg több mint háromszázmillióval több, mint amit ugyanerre a célra az előző évben fordítottak. Hirtelen ennyivel többen váltak rokkanttá? Csak tán nem káderek leszázalékolásáról van itt szó? Életerős munkásőrök munkaképességének a megváltozásáról?

Történt, hogy Tarlós István főpolgármester kinevezte Dörner Györgyöt az Új Színház igazgatójának. Akkor háromnegyed éve minden rendes, magát liberálisnak nevező közszereplő magából kikelve írt alá, tiltakozott és publikált: Miért szól bele a politika a művészetbe? Ez volt a fő kérdés, miért vesztett Márta István, miért nem maradhatott ő az igazgató, miért nem vették figyelembe Ascherék „szakmai” véleményét, szóval miért szól bele a politika a művészetbe, jelen esetben a színház életébe.

Mert ha nem egy jól meghatározott körből neveznek ki igazgatót, akkor az csak és kizárólag politikai döntés lehet. Ellenben ha a megfelelő pedigréjű igazgató kerül a teátrum élére, az bizony független szakmai ítélet.

Miközben egyre harsányabb és tolakodóbb minden, amit ránk kínálnak, életünk értelme, nemzeti tartásunk, egymás iránti részvétünk lassan elszivárog. A nagyhét telítve volt különböző fajsúlyú eseményekkel, amelyek közül a többség észre sem vett néhányat, mígnem másokat fülszaggatóan adtak tudomására.

Először az új katolikus érsek ült le a nyugállományú főrabbival, megbeszélni, hogy mi lehet a közös a húsvétban és a pészahban. Majd, már korábbról áthozva, nagy sajtótüntetést szerveztek egy kis vidéki múzeum kiállítása ellen. Ezt aztán be is záratták. A feljelentő a Mazsihisz volt, a feljelentett az ország egyik legkiválóbb régésze, a múzeum igazgatója, Bakay Kornél, aki mert megrendezni úgy egy kiállítást, hogy nem köpdöste le a kiállításnak azokat a tárgyait, amelyeket a feljelentők szerint kötelesség lett volna leköpve kiállítani.

Csurka István drámáját joggal tekinthetjük szembesítésnek egy különös bírósági eljárás során. A hatodik koporsó egy nemzet halálra ítélésének, a magyarság sorsának a szimbóluma a színpadon, egy velejéig romlott bíróság és egy aljas bírósági színjáték keretében. Itt bűnösök ítélkeznek az áldozat felett. A szembesítés célja a XX. század bűnöseinek kihallgatása az áldozat képviseletében színpadra állított koporsó jelenlétében. A szembesítést és a kihallgatást a hatodik koporsó apródja irányítja. A helyszín Versailles, egy tárgyalóterem, ahol azok gyülekeznek, akik egy Közép-Európában ezer éve hazát, majd önálló államot teremtő európai nemzet szétszaggatását készítik elő az európai győztes és demokratikus hatalmak nevében. Egyúttal már itt és ekkor (1919 februárjában) azt is elrendezik, hogy a nemzetgyilkosság története a maga nyers valóságában soha ki ne derüljön, a legfőbb bűnösök maradjanak örökre a háttérben, mint voltak akkor is, amikor a bűnt elkövették. Az urak mellesleg a történelem meghamisítására is szövetkeznek tehát. Ezért tekinthetjük – az íróval együtt – ezt a drámát harcnak a történelemhamisítás ellen, a „történelemhamisítás ősi technikájának bemutatásával”, azaz leleplezésével.