A tartalomból: Csurka István: Áldozat. Sorskérdésünk sorsa (46.) Olga valós történetét ekkor még a boldog szerető sem ismerte. Csak az elfogás körülményeiből és neki hátrahagyott parancsból: „azonnal tűnj el, mert megölnek!” következtethetett arra, hogy Olga elrablói a bolsevikok voltak. Ez még az 1917-es októberi bolsevik államcsíny előtti héten történt, mikor Olga, még a Kerenszkij kormány alkalmazottja volt. A Kerenszkij kormány rendelte ki tolmácsnak és közvetítőnek Kun Béla mellé, hogy az toborozhasson magyar katonákat, tiszteket a Vörös Hadseregbe. Olga látta mi folyik, és mi következik. Neve, műveltsége, tekintélye, amely az édesapja tekintélyéből, ismereteiből és Amerikában szerzett kapcsolataiból háramlott rá minden ajtót kinyitott előtte.. Észrevette a Kerenszkij kormány bolsevik ellenessége mögött az összeköttetéseket és a ráutaltságot. Egyre szilárdabb lett a felismerése, hogy a kapocs a két szembenálló tábor között a zsidóság. Sokszor az volt az érzése, hogy az egész forradalom polgári forradalmastul, eszerestül, azaz szociálforradalmárostul és kadétostul és a másik oldalon bolsevikostul, mindenestül zsidó. Az apja egyébként mondott valami ilyesmit amerikai útjáról hazatérve, szűk családi és baráti körben, amit ő akkor nem is értett, – bakfis volt még – de megjegyzett és ami most felbukkant az emlékezetében. „Amerika jó arcot mutat felénk, de pokolba kíván bennünket – lehalkította a hangját Witte, a miniszterelnök – cárostul. A pénzembereket pedig csak az oroszországi zsidók sorsa érdekli. Ebből még baj lesz, meglátjátok.” A napi fejleményeket, élményeket, a „beszerzést” minden este részletesen megbeszélte Güntherrel. – Trockijtól félek, nagyon megnézett magának, – mondta végül az utolsó előtti estén, amit még együtt töltöttek.
